08-02-22
Baromira nincs kedvem bejegyzést írni mostanában, sokkal inkább másokat olvasgatok, már ha egyáltalán van időm rá. Perla Blue-t, ami kicsit olyan, mint egy Bridget Jones-regény, csak kicsit vulgárisabb, kevésbé ostoba, és sokkal de sokkal szenvelgősebb. Néha némileg még pornográf is, úgyhogy lehet hogy Catherine M. szexuális élete jobb párhuzam lenne... (Ez az a könyv, amit több másikkal együtt az öcsém úgy kölcsönvett tőlem, hogy azóta sincs meg...) Néha tényleg olyan, mintha egy gyengébb eresztésből vett tipikusan Ulpius-kiadós könyvet olvasnék, valami olyasmit, amit botránykeltés, kánonrombolás, polgárpukkasztás céljából adtak volna ki azt gondolván, hogy ez (manapság még) felháborít valakit... Az ilyen könyvek jellemző témái a nimfománia, baszás, a depresszió, a lelki szemetesláda borogatás, a szuicid szenvedés és hasonlók. Rendes kis női nyavalygás az intellektuális fajtából, tudok rajta vigyorogni is egyébként, és tisztában vagyok a szellemi értékeivel is... Ez a Perla érdekes csaj lehet (vagy pont az ellenkezője!) - miközben arra vetemedem, hogy teljes mértékben önéletrajzinak/-an olvasom a blogját, elgondolkodom, hogy vajon meddig bírnám vele egy fedél alatt... nem tudom, sokszor kifejezetten vonzanak a végletes személyiségek. A blogból mindenesetre egy nimfomán, depressziós, fetrengős, hisztérikus, érzékeny állat rajzolódik ki, az Üvöltő szelek Catherine-jének kései, korhoz szabott rokona.
Egyébként hogy egyszerűen fogalmazzam meg a rövid véleményem, kurvajól ír szerintem. Körülbelül olyan üdítő olvasni ezt a pattogós, ideges, feszes, vibráló stílust, mint mikor az ember Csehov után a kezébe veszi Tasnádit. Emlékszem, két héttel ezelőtt naponta legalább tízszer rákerestem, hogy a február eleji bejegyzés után írt-e már végre valami újat. Valami olyat, ami pattanásig feszíti az agyamat meg az érzékeimet.
A másik a lineas blog, ami az előzőek szöges ellentéte lelkületben, hangulatban, mondandóban és minden másban... Ez Turi Timi anyukájának blogja. Nem tudom, kinek mond ez a név még valamit, én még emlékszem Turi Timire, az ország csodagyerekére, a kis költőpalántára, akiről cikkek és riportok garmadája született, és/mert egy egész iskola (meg persze az anyukája) dolgozott azon, hogy az óvodás, majd később a kisiskolás verseit kötetbe rendezze. A kötet meg is jelent, a maga nemében és idejében kb. akkora szenzáció volt, mint az első Varró Dani. Emlékszem a koravén bölcselkedő nyilatkozatokra, az elragadtatott gyerekversíró-társakra, a kortárs irodalmi dicséretekre. Akkor jöttem rá (én is még iskolásként) és gondolkodtam el életemben először azon, hogy nem egészen értem, mitől gondolódik, hogy egyesek jobban írnak, mint mások. Hogy nem értem, ki szabja meg, ki és mi a "jó"...
Úgy tűnik, Timi mostanában inkább egy hagyományos egyetemista ott, ahova én is jártam, emlékszem, jártunk is közösen egy szemináriumra (én jártam, ő meg annyira nem), én mint aki fél lábbal már feljebb van, ő meg, mint aki még nagyon is benne... Arisztotelészről szólt a szeminárium és a Poétikáról... mindegy is. Timi most újságot ír-szerkeszt, néha prózázik, az anyukája pedig a blogban dokumentálja életének minden mozzanatát. Még most is. A fizikai távolság megnőtt, de az elszakadás szakadozik-akadozik, erről szól aliz2 blogja.
Olyan, mint valami lassú női regény, egy Kafka Margit vagy egy Szabó Magda, csak itt éppen nem történik semmi különös a végtelenül egyszerű hétköznapi szöszmötölésen kívül. Szakadozott sorok, kisbetűk, töredékes, lassú, koros-poros gondolatmenet, hosszú-végtelen elgondolkodás, ábrándok, emlékek, öreg lakás illata. Az eleresztésre való képtelenség, öreges szomorúság, elhagyatottság, magányos intellektusba zárkózás. És könyvek meg versek véget nem érő sora. Lassú, nyugodalmas, mégis valamiért érdekes olvasmány.
Hát ezekkel töltöm az időm mostanság - magam helyett. Ebben a skizofrén virtualitásban tobzódom. Azért mert.
_mesi_:
gyevos: