gofriblog - nyomulás az éterben

Új év, új blog

Kedveseim,

Gofri nem, de a GOFRIBLOG alakot vált új év alkalmából. Elmúltam 30, lassan elérem a krisztusi kort is, sok elhatározásom az idő martaléka lett, de a megújulás szándéka töretlen.

Szeretettel várlak mindannyiótokat az új blogban újdonságokkal, ámde velem, szerény személyemmel.

BUÉK.

Átjáráshoz kattints az alagútra. Ha nem tudsz belépni, ámde szeretnél, akkor gof.ri@citromail.hu . Aztán majd meglátom... :)

Karácsony, karácsony, karácsonyok

Fogalmam sincs, hogy vág neki valaki, akinek nincs miért várni rá. Vagy nem tudom, mit tesz az előkészületképpen, aki számára ez az év legfontosabb eseménye.

        Én egyik kategóriába sem tartozom, a saját karácsonyomat a helyén kezelem - mármint ott, ahol szerintem a helye van. Ünnep, aminek fontos az előkészülete, a lebonyolítása is, de erre nincsenek előre lefixált receptek és értelmetlenek a kötelező rituálék.

        Nem kedvelem például a lakodalmas sütés-főzést, káposzta, halászlé, mákosguba, ezerféle sütemény, bejgli, mert ilyenkor a kaja fele megmarad, vagy még tavasszal is a maradékot esszük, holott már mindenki halálra unja. Másik következmény a túlzabálás, amitől mindenki egyfolytában csak rosszul van. Nem kedvelem a sok piálást sem, a kötelező karácsonyi koccintásokat, "csakmégeztkóstoldmegeket", utálom a karácsonyi közös éneklést, HA ahhoz a feleknek nincs kedve, nem szeretem, ha klakkban-frakkban kell lenni, idegesítenek az émelygős karácsonyi home-videózások és a fotózkodáshoz való sorbanállás. Bosszant, ha karácsonykor nem lehet problémákról beszélni "mert ez nem illik", vagy ha valaki fáradtabb és szomorúbb éppen, akkor az ciki.

        Karácsonykor a nők általában rabszolgák; az anyák-nagymamák a kiszolgálószemélyzet, a mosogatólányok és a szállásadók egyszemélyben. Pakolgatják a temérdek kaját az egyik edényből a másikba, idegbajt kapnak a második napon lehullott karácsonyi tüskék miatt, stb. A pasik pedig bontják ki az újabb és újabb üveg piát, sztoriznak, villognak a vendégek előtt, és hangosan és látványosan nevelik a gyereket, aki az egész helyzettől teljesen meg van kergülve.

        Már sokféle karácsonyt átéltem, és azt látom, az enyém szerencsére más, mint azok. Nincs tömeg, nincs rokoninvázió, nincsenek kellemetlen és kényszeres ajándékok, és nem kell belefulladni a kajába. Mindenki azt teszi és azt eszi, amihez kedve van. Nem kell kisestélyit húzni (nincs is nekem olyanom), a gyerekeknek nem kell kisöltöny meg kisnyakkendő (már egész bébiméretben is lehet kapni!), és senki nem valami utolsó előtti pillanatban megvásárolt felesleges szarságot kap, hanem olyasmit, amit hosszas kifigyelés és megfigyelés alapján esetleg vágyik. Ha ez nem derül ki, akkor pedig meglepetést.

        Hányszor, de hányszor hallottam gyerekkoromban ezt a "nem tudok neked mit venni"-t. Pedig mindig volt olyasmi, amire vágytam - legfőképp arra, hogy valakit érdekeljen az, hogy én mire vágyom.

        A rokonságban lévő kisgyerekek sokszor sok marhaságot kapnak. Az idei felhozatal: gyerek digitális fényképezőgép (lila, gumibevonatú), feliratos focimez, DVD. Amit én adok ezeknek a gyerekeknek (játék, igazi, összerakhatós, kreatív), az unalmas, és hamar a peremre kerül a tévé, a videó vagy a Playstation miatt. Volt már olyan, hogy inkább oda sem adtam. Hiszen jómódú rokonságról van szó, igazán, minden megvan, ami kell, tévé, medence, pénz, paripa, fegyver. És sok-sok házivideó meg fotók. Kérdezősködésemre, miszerint van-e pl. Legó, az a válasz, hogy van, két doboznyi (erre én a nálunk tapasztalható hordó méretű dobozt, évek munkájával gyűjtögetett többmillió apró alkatrészt, Legó-űrállomást, várakat, mini-hadseregeket kezdtem vizionálni), de hamar kiderült, hogy ez valójában két, félig teli cipősdoboz. Playmobil pedig nincs, mert "az gyerekeknek való". Kérdem, hát ti mik vagytok? Hát persze, hogy gyerekek, de nem picik, akinek ez való. (Nyilván egy nagycsoportos már nagynak számít...)

        Egyszerű, elhajítható ajándékok tömkelege, ami mindenről szól, csak nem a kreativitásról, az alkotás-összerakás, vagy a közös játék öröméről. Az ilyen gyerekek játékszobájában (mert az is van, hogy ne a saját szobában legyen a kupleráj) DVD, tévé, Playstation-konzol, és számítógép van. Semmi olyan, ami apró, szétpakolható vagy borogatható. Nincs is soha rendetlenség, hiszen a Cartoon Networkot nézni (amit a minap programoztam ki a mi tévénkből két hét próbaidő után) játék közben nem lehet vagy nem érdemes...

        Azon gondolkodom, mit tanulnak meg az ilyen gyerekek a karácsonyról. Azt biztos nem, hogy milyen érzés hetek óta bütykölni, rajzolni, ragasztani, alkotni, festeni és készülni a kis meglepetésekkel. És azt sem, hogy az ilyen apróságoknak mekkora értéke is van valójában. És azt sem, hogy az általuk készített kis vackok szülők általi bontogatásakor érzett izgalom legalább olyan jó érzés, mint amikor ők bontogatnak.

        Én a szüleimnek évek óta nem veszek semmit. Rájöttem, nincs szükségük semmire, amit meg mondjuk nagy gonddal keresgélek-válogatok, abban sem érzik a meglepetés szándékát. És így felesleges. Pedig szerintem hazugság az, hogy az ember nem vár és nem szeretne semmit. Ha szeret, ha szeretik, akkor várja a meglepetést, akkor is, ha az egy vacsora, egy külön program, egy dal, vagy egy ajándék. Ne értsétek félre, nemcsak karácsonykor, hanem mindig várja.

        Sokféle karácsony van, és tudjátok, ilyentájt igazán örülök annak, hogy egyáltalán nem vagyok vagyonos. Örülök, hogy sokallom a 4000 forintot a fára, mert így jobban megbecsülöm. És hogy már november végén, december elején megveszem, amit szeretnék adni, mert tudom, hogy hó vége felé egyre kevésbé lesz pénzem. A sors érdekes fordulatai révén a családom minden de minden tagja viszont módosabb. Házuk van, kocsijuk, de legalábbis sok pénzük, szép ruháik, de valami mégis hiányzik. Nem, nem mondhatnám, hogy a szeretet, hanem valami, ami miatt nem túl szívesen lennék ott kisgyerek, de még talált cica sem. Mégis ez az a valami, ami miatt úgy érezhetik, nekem nem elég fontos a karácsony, hiszen nem veszek fel szép ruhát, és bejglit sem sütök. Nincs itthon drága pia, csak mondjuk sör, és nem utazom szinte sehova, mert örülök, hogy végre itthon lehetek az enyéimmel. Sajnálom kicsit őket; sajnálom a húgomat, aki, bár középvezető, és félmilliót keres, mégis sír a telefonba, mert úgy érzi, szétesett a család, és ennek többek között én vagyok az oka. Sajnálom az öcsémet, aki senkiért egy centit nem hajlandó odébb tolni a ceruzát, és zsebből ki tud fizetni egy 200 ezres öltönygarnitúrát. Sajnálom apámat, akinek másfél évente van új autója, egyre hiperszuperebb (én persze sosem veszem észre a különbséget magamtól). Sajnálom még a nagymamámat is, aki megkér, hogy adjak le a kedvéért pár kilót, mert akkor csinosabb lennék. És hiába mondom szegénynek, hogy a plusz kilók nem a zugzabálásból adódnak, hanem mert ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam, és sajnálom a befektetendő energia sokszorosát arra, hogy ne legyek ilyen, ha egyszer ilyen vagyok. Nézem, nézem a karácsonyi fotókat a nagy, zöld-piros házban a csillogó ruhájú, tökéletes frizurájú, otthonra kisminkelt emberekkel, és arra gondolok, atyavilág, hogy én milyen egyszerű vagyok. Vajon hogyan lettem és hogy lehetek ilyen hihetetlenül és érthetetlenül egyszerű?

Dianne Reeves

Tegnap vizuálisan és auditiíve is magunkévá tettük a karácsonyi ajándékok egy részét, és hát a következő gyöngyszemet találtuk.

Dianne Reeves 2000-es monteáli koncertjéről származik - mely koncert a Montreal International Jazz Festival egyik fontos fellépése volt.

A dal (a Love for Sale) egy 1930-as Cole Porter-melódia, a Great American Songbook egyik ismert száma, Billie Holiday-től kezdve Elvis Costelloig mindenki énekelte már, de szerintem ez a hangszerelés a legeslegjobb.

Dianne Reeves 1956-ban született. Pont 22 évvel idősebb nálam, és pont 6 évvel fiatalabb másik nagy kedvencemnél, Dee Dee Bridgewaternél.

Íme a dal (a DVD-n nem pont ez szerepel, de ez szinte mindegy):

Az eredeti eleje viszont itt van ezen a promóciós videón.

Majré

Vannak karácsonyok, amikor semmi sem sikerül.

Odaég a vacsora, kemény a mézessüti, szétrobban a bejgli, ferde a fa. A gyereknek valamiért rossz kedve van, és csak másnap örül mindennek, amire egyébként egész évben vágyott. A családot elkapja valami ismeretlen eredetű vírus, és mindenki tüsszög és köhög. Rég nem látott, hallott rokonok bukkanak fel a telefonban meg az éterben, és szétdúlják a hangulatot a kelletlenkedésükkel. Nem esik a hó sem, csak valami beazonosíthatatlan állagú trutymó szivárog az égből, miközben minden csupa mocsok.

        A rokonok disszidálni készülnek és idegesek, a nagypapa beteg, és kórházba kell fuvarozni hetente hatszor. A barátok vagy fáradtak vagy boldogtalanok vagy nincsenek sehol sem. A húsz szétküldött képeslapra válaszképpen egy sem érkezik.

A bankszámla kiürült. Elfogyott a teamécses.

A macska éjjel megeszi a karácsonfáról az aranyhajat, amitől aztán hajnalban ötször körbehányja a lakást.

Az ember álmában őrült rokonok és dühödt html-kódok üldözik.

Felváltva ugyan, de valamikor valaki mindig bőg. Vagy élőben, vagy a telefonban.

Elfogyott a sör is, de különben meg már nem is esik jól.

        Mégis, vannak karácsonyok, amikor semmi sem sikerül, de tudjuk, hogy sehol máshol nem lennénk szívesebben, mint ott és akkor. Mert a maga esetlen tökéletlenségében is tökéletes. A hajnali álmatlan ébredésekkel, a hányós macskával, és a kidurrant karácsonyfadísszel együtt.

Mindenkinek ilyen tökéletlen karácsonyt kívánok. A hó is eleredt. És állítólag az az angyal a fa tetején én vagyok...

XMAS Medley

Egy karácsonyi válogatás NEKTEK szeretettel.

Szeretném jelezni, hogy a fiúk, bár nem megasztárok, és bár fiúk, mégsem hamisak.

Ray Charles pedig hozza a formáját - szerinte Rudolf, a vörös orrú rénszarvas egy igazi déli fekete csávó. 

A fiúk pedig valóban, tagadhatatlanul igazi déli csávók, de úgy énekelnek christmas carolt, mint afféle jólnevelt hamisítatlan kóristafiúk.

 HARK THE HERALD ANGEL SING

 O COME ALL YE FAITHFUL

Túszdráma

A héten arra jöttem rá, hogy az iskola olyan így közvetlenül szünidő előtt (ami, pláne, karácsonyi), mint egy túszdráma élménye. Azaz az ember általában véve kényszerhelyzetben van, sokáig, akarata ellenére bele van erőltetve egy keretbe, ami számára minden szempontból kellemetlen, és árgus szemekkel több irányból felügyelik.

        Aztán amikor végre kiszabadul, a fogvatartóval időközben kialakult érzelmi kötődés miatt egyszerűen nem tud működni a civil létben. Semmi sem sikerül, minden balul üt ki, minden és mindenki csak bosszúságot okoz; másszóval a keretek megszűnése miatt az ember a külvilágban nem találja a helyét, csak esik-kel és téblábol. "Az iskolában a nap első fele még oké volt, még hagyján, a nap többi része...! nagyon szar volt." Ez egy gyakran elhangzó mondat. 

Hát így.

Füldbedugós generáció

Múltkor busszal mentem suliba, és olyankor vagy olvasok valamit, vagy, ha sok a cuccom, ami általában sok, zenét hallgatok. A buszon szinte mindig találkozom diákjaimmal, akik mosollyal nyugtázzák, hogy az én fülem is be van dugva, az én szemem is karikás és szűk, az én arcom is gyűrött - szóval hogy én is emberből vagyok kora reggel is.

        Egyik nap, mikor leszálltam a buszról mintegy tíz-tizenkét megálló múlva, egy idősebb kollégám kocogtatta meg a vállam, mire persze kivettem a fülhallgatót, és beszédbe elegyedtem vele. Azt kérdezte, "te is ebbe a fülbedugós generációba tartozol", mert hogy szerinte "ezekkel" nem lehet beszélgetni, nem lehet hozzájuk szólni, és egyáltalán. Mondtam neki, hogy "igen", és hogy szerintem ez nem generáció, azaz nem korfüggő. És hogy igenis szót lehet velük érteni, mert igazán tisztelet kérdése az, hogy kiveszem-e vagy benthagyom, amikor. A kolléga hangjában volt némi lenézés, amit egyébként persze általában érzékelni szoktam az idősebbek részéről (múltkor például megkérdőjelezték, hogy ennyi idős koromban, mint én, vajon lehet-e fáradt a munkától, az iskolától az ember) csak azért, mert én még nem olyan régóta, és egyébként is, én még csak ennyi meg ennyi. Persze egyébként az előéletemről senki nem tud semmit, hiszen adott iskolában most kezdtem a második évet csupán, és a születésnapomat sem tudják, nem is kell, hogy tudják...

        Szóval igen, a fülbedugós generációhoz tartozom. De a fülbedugás megközelítése szerintem általában azon a téves alapálláson nyugszik, hogy aki fülbedug, az semennyire sem érdeklődik a körülötte lévő világ iránt, sőt, elutasítja azt az emberi kapcsolatokkal és a kommunikációval együtt. Pedig a fülbedugás konnotációja maga a ZENE, ami fontos. A zene kell az életben maradáshoz, nemcsak reggel, hanem mindig. Úgyhogy sose feledjétek, hogy a bedugott fül a zenét jelenti, ezen túlmenően pedig a magunkba gondolást, az elmélyülést, a befelé koncentrálást, mely képesség szerintem tanulható, és fontos is elsajátítani. Az általános iskolai zenetanárom pl. azt mondta, zenét hallgatni aláfestésként vétek, azt csak odafigyelve lehet, azaz csak akkor, ha rákoncentrálsz minden egyes hangra. És én sosem feledem, hogy egyetemista korom legjavában egyik legfontosabb társam a zene volt, amit a végtelen vonatutakon hallgattam, és aminek minden egyes hangját-hibáját felismertem és tudtam. És ez az odafigyelés, összpontosítás nemhogy kárára, sokkal inkább hasznára válik az embernek, mert a zene a fülön keresztül egyenesen a lélekbe hatol. Én magam azt tartom, hogy amelyik gyerek, fiatal nem érdeklődik a zene iránt, azzal valami baj van - és az szinte mindegy, hogy milyen fajta zenéről beszélünk.

        Arra is jól emlékszem, hogy egyszer Szegeden egy elit gimnázium állásinterjúján vettem részt. Kétlépcsős meghallgatás volt, először az igazgató, majd a munkaközösség képviselői előtt kellett "vizsgáznom". Az igazgató egyik kérdése az volt, mit tennék csókolózó párokkal az iskola folyosóján. Szerinte a jó megoldás az azonnali szétfeszítés lett volna, míg én helyzettől és alkalomtól tettem függővé a dolgot. A másik tesztkérdése az volt, mi a véleményem az iskolai fülbedugásról, amire én azt a választ adtam, hogy engem szünetben (!) ez nem zavarna. Ő úgy vélte, a fülbedugás elvonja a figyelmet a külvilágról, ami károsan hat egy fejlődő személyiségre. (Egyébként nem vettek fel állásba ebbe az iskolába, aminek nagyon-nagyon örültem.)

        Mert néha kifejezetten hasznos, ha el tudom terelni a figyelmem a körülményekről. És a gyerek és ifjúkoromat tekintve higgyétek el, hogy tudom, mit beszélek. A reggeli büdös buszozás pedig szintén kifejezetten ez a helyzet. És még azt sem szégyellem, ha megbámulnak azért, ahogy hallom a zenét.

Jin-Jang

Így kerek a világ. Ha nincs az egyik, nem értelmezhető a másik sem. Bináris oppozíciókon erdején át visz az ember útja, akár tetszik, akár nem. És még akkor is erről beszélünk, amikor tagadjuk. 

De miért pont bogár?!

Hadd osszak meg veletek pár gyöngyszemet a múlt és az eheti termésből, hátha akkor könnyebben rándulunk át a jövő hétbe, és édesebbé válik a várakozás, az advent időszaka, majd az ünnep.

        Saját középiskolás éveimre visszaemlékezve, nos, szerettem érdekes dolgokat hallani az iskolában. És igen, tán az én hibám, de sok érdekeset is hallottam - én így éreztem, bár ki tudja, talán kivételes érzékenységem volt ahhoz, hogy a viszonylag egyszerűbb tartalmakat is érdekességként interpretáljam. A múlt héten végzős osztálynál jártam, idén én nem tanítom ezt a kasztot, és előre bocsátom, merem remélni, hogy ha az enyéim közül bármelyik is megéri ezt a kort, némileg magasabb fejlettségi szintet mutat majd a papulcsállatkáénál. A tananyag valahol Franz Kafka és Thomas Mann határán stagnált, gondoltam, megcélzom a dolgot, és még örültem is, mert mindig is érdekelt és tetszett (már gimnazistaként is) az a méla nihilbe burkolt gyilkos irónia, ami ezen szerzők szövegeiből árad, ezért sok éjszakát töltöttem mindkettőjükkel. Nos, az órán tíz percembe telt, hogy rábírjam őket arra, hogy 1) felálljanak 2) ne fordítsanak hátat 3) eltegyék a pókert 4) némileg lefegyverezzem a tiltakozást az ellen, hogy bármilyen törekvéssel megcélozzam a szürkeállományt. Mert hogy érveltek, keményen, stabilan azzal, hogy "Kafka hülyeség", meg hogy "Thomas Mann hülyeség", és hogy "már volt", meg hogy "minek", nem cifrázom, nem elég rá a szókincsem. Végül a társammá fogadott Kafka-kötetből felolvastam Az éhezőművész c. szöveget, melynek kapcsán súlyos anomáliákra derült fény.

        Meg találtam kérdezni -- mivel a kötelező olvasmány mi más is lenne, mint Az átváltozás -- hogy mit gondolnak az elbeszélésről. Hihetetlen csavaros gondolkodásuknak köszönhetően azt az univerzális választ kaptam erre, hogy hülyeség, mert -- és most jön a csimborasszó -- mekkora baromság az, hogy valaki bogárrá változik. És miért pont olyan bogárrá ráadásul, ami egyszer befér az ágy alá, mert pici, másszor pedig nem, mert olyan nagy. És hogy nem derül ki, hogy ez most netalántán álom vagy valóság, és különben is...

        ... oké, rendben, meghallgatták Az éhezőművészt, de az is egy hülyeség. Mert miért. Minek? És mi értelme van ennek az egész hülyeségnek. Hiszen ilyen nem is létezik. (Igen, igen, tulajdonképpen nem is kellene erre semmit mondanom, hiszen egyetemi szemináriumon is hallottam már azt a kérdést, hogy oké, oké, minden világos a Száz év magányban, de Rebeca miért pont földet eszik?? Miért nem mást?? Hát kérem, ami fontos, az fontos.)

        Megtudtam tehát a héten, hogy Kafka hülye volt, mert a bogárrá változás fizikailag lehetetlen, főleg, hogy olyan bogár, ami nagyobb, mint egy ágy. És különben is, Éva-Ádám viszonylatában (Madách: Az ember tragédiája) nem világos az, hogy a gyermek, akivel Éva várandós, vajon biztosan Ádámtól van? De biztosan? Mentségükre mondjam, ők nem végzős osztály.

        S ha még nem lenne elég, ma a nyelvtan dolgozat közben (melynek központi és legnehezebben megoldható kérdése az volt, hogy a ha ... akkor szavakkal kezdődő tagmondatok vajon milyen összetételben kapcsolódnak egymáshoz) felkiáltott egy leányzó, hogy a héten lesz a tévében a Beépített szépség! Erre nem tudtam mást mondani, mint hogy ennek igazán, szívből örülök, s kérném önt, önöket, beépített szépségeket, hogy dolgozzanak tovább. Hát, lett erre nagy dínom-dánom vigadozás, s annak verbális bizonygatása, hogy ők ezt bizony bóknak veszik.

Mire én csak annyit tudtam hozzátenni, hogy nem értik, nem baj. Majd olyan nóvumnak számító szókincs helyesírását kezdtem a táblán taglalni, mint a kisebb, szolid, dicsér szavak -- melyen az érintett fiatalok igen-igen elcsodálkoztak, és válogatott bekiabálásokkal igyekeztek bizonygatni, hogy az említett szavakban a s illetve az i hangokat nem-e nem hosszan kell írni.

Hát így tengetjük napjainkat a pontagyú hellókitty társadalom ásványi szintjén a büszkén büszke papucsállatkák között.

Magyar Kétfarkú Kutya

Magyar Kétfarkú Kutya Párt és Valóságteremtő Központ.

Ismét aktuális.

Zinczykától kaptam egy ppt file-t, amiben a MKKP összes műveiből láthatóak szemelvények Szeged közerületein. Erről eszembe jutott, hogy igen, a legutóbbi választásokon Ők valóban megjelentek, jöttek, láttak, győztek, és az akkori választási hercehurcával szembemenve egy alternatív valóságkoncepcióval taroltak. És akkor én feltartottam a két kezem, és röhögve megadtam magam.

        A sikerük titka abban rejlett, hogy senki nem tudta igazán, kik ők, és hogy még az országos médiumokban is halálosan komolyan prezentálták, amit gondoltak, és rezzenéstelen arcizmokkal pakolták ki az újabb és újabb tacepaókat, és minden reggel arra ébredtünk, hogy az éjszakai partizánakciók után, a föld alatti mozgalom sikeres működése következtében a várost ellepték a plakátok és feliratok, és hogy van még remény a planétán. Szerettem őket. Beszédtéma voltak mindenhol, pláne az egyetemen - felváltva népszerűsítettük a szlogeneket és a választási ígéreteket. És büszke voltam Szegedre, mert úgy gondoltam, hogy ez az egyetlen olyan város, ami képes ilyen seggberúgós választ adni a közállapotokra. Most is ezt gondolom.

Azóta pártból valóságteremtő központtá alakultak. Nálam bejutottak - már akkor is.

Hajrá. In DOG we trust!

Visszaszámlálás indul

Itt egy ajándék-adventi naptár tolltartónak álcázva.

Belülről meg így néz ki... van miért izgulni!

... és nem csak nekem! De hétfőig persze mindent a szemnek, de semmit a kéznek!

Úgyhogy csak ücsörgök majd a fa alatt... 

... és bámulom a csillagokat.

The Manhattan Transfer - 35

Egyik első kedvenc zenekarom, a Manhattan Transfer immár 35 éve nyomja. A tagok -- Tim Hauser, Cheryl Bentyne, Janis Siegel és Alan Paul -- kissé korosabbak, de dzsessz egy kihalófélben lévő hagyományát, az acapellát viszik tovább - olyan elődöket és kortársakat képviselve, mint az Andrews Sisters, a Golden Gate Quartet, a Singers Unlimited vagy a The New York Voices.  

2008-ban a kiadójuk egy ünnepi DVD-vel rukkolt elő az évforduló alkalmából, amelyen öt dalt énekelnek el a hagyományos "Great American Songbook"-ból. Az amazon.com -on megtekinthető a Route 66 videója. Nézzétek meg!

Killer Joe, Live, 2006

Moon Over Bourbon Street

Sting & Chris Botti MOON OVER BOURBON STREET

"Moon Over Bourbon Street"

There's a moon over Bourbon Street tonight
I see faces as they pass beneath the pale lamplight
I've no choice but to follow that call
The bright lights, the people, and the moon and all
I pray everyday to be strong
For I know what I do must be wrong
Oh you'll never see my shade or hear the sound of my feet
While there's a moon over Bourbon Street

It was many years ago that I became what I am
I was trapped in this life like an innocent lamb
Now I can only show my face at noon
And you'll only see me walking by the light of the moon
The brim of my hat hides the eye of a beast
I've the face of a sinner but the hands of a priest
Oh you'll never see my shade or hear the sound of my feet
While there's a moon over Bourbon Street

She walks everyday through the streets of New Orleans
She's innocent and young from a family of means
I have stood many times outside her window at night
To struggle with my instinct in the pale moon light
How could I be this way when I pray to God above
I must love what I destroy and destroy the thing I love
Oh you'll never see my shade or hear the sound of my feet
While there's a moon over Bourbon Street

Zágráb

Végre hazatértem Zágrábból, egy nemzetközi héten voltunk a gyerekekkel. Maga a program inkább kalandos volt, mint hasznos, de nagyon élvezték az ottlétet, volt, aki nem is akart hazajönni. Angolul kellett egy projektmunkát elvégezni, ami az öt napból kb. két napot vett igénybe, a maradék időben pedig kirándultunk és különböző szervezett programokon vettünk részt.

        Maga a főváros nagyon emlékeztet Budapestre, én személy szerint érzem rajta a szocializmus és a háború hatását is, úgyhogy a régi történelmi városrésztől eltekintve nem voltam annyira lenyűgözve, mint ahogy az ismeretlen városoktól általában. Csodálkoztam is magamon. Gyakorlatilag már hétfőn mindent megnéztem, amit lehetett, a másik két városnéző túra semmi újdonságot nem hozott számomra.

        Szerdán a szervező iskola néhány tanárával egész napos kiránduláson vettünk részt, elmentünk a Gavrolovic nevű húsgyárba, ahol paradicsompalántákat néztünk meg. (Eddig azt hittem egyébként, hogy ilyesfajta programokat csak az előző rendszerben szerveztek, hát ezek szerint tévedtem.) Az idegenvezetés horvátul zajlott, úgyhogy egy óra elteltével úgy éreztem magam (és igen, tudatában vagyok a képzavarnak), mint egy cseh filmszatírában, ahol az elhivatottságtól túlfűtött munkásnő fennkölten szónokol a gyár eredményeiről.

          Az utána következő város Sisak volt, ami állítólag szintén egy tradicionális középkori látnivaló, ebből azonban nem sok mindent érzékelhettünk az alatt a húsz perc alatt, amíg oda-vissza végigsétáltunk a vízparton. A városnak (később az útkönyvből megtudtam) van egy igazi óváros része középkori piaccal - hát, jó lett volna látni, de az idegenvezető szerint (aki megint csak horvátul volt hajlandó megszólalni) túl messze lett volna gyalog. Nem értem, mire fel volt ott velünk a busz?!

        Sajnálatomra nagyon kevés szó esett a nem olyan régen történt polgárháborúról, ami már csak azért is érdekelt volna jobban bármi másnál, mert egy nagyon kicsit, áttételesen mi is átéltük ezt annak idején. Az egyetlen "igazi" élmény ezzel kapcsolatban a Vukovár emléknapi események alkalmából az utcák mentén kirakott nemzeti színű mécsessor volt.

        Az iskola, amit meglátogattunk, egy alapítványi szakközép, tele anyagilag jól eleresztett, ám annál bicskanyitogatóbb jellemvonásokkal rendelkező diákokkal - bár nem értettem, de elhallgattam, milyen stílusban beszélnek egymással, a tanárokkal, és hogy a prezentációk ideje és a kirándulás alatt milyen gátlástalanul csörgették a mobilokat, röhögtek, vagy éppen pofáztak. Átgondoltam a saját pedagógiai hozzáállásomat, és arra jutottam, hogy nem, nem vagyok konzervatív, liberális vagyok továbbra is, de az biztos, hogy egy-két embert gondolkodás nélkül kipenderítettem volna mondjuk a kirándulóbuszból, amikor az idegenvezetőre fittyet hányva papírzsebkendőket égettek Sisak főterén az öngyújtójukkal, és közben harsányan röhögtek.

        A hét legmeghatározóbb élménye számomra a hét nemzetközisége volt, illetve a német és a horvát-amerikai kollégával való találkozás. Petra Faecks újságíró, német irodalmat csak a Németországban tapasztalható tanárhiány okán tanít - úgyhogy irigyeltem a szabadságát és munkától/állásától való viszonylagos függetlenségét - na meg a tűzokádó sárkányos motoros dzsekijét. Nada Cook pedig horvát születésű, de Amerikában tanult és élt 20 évig - és megjárta Angliát és Németországot is. Van családja San Franciscoban és Zágrábban. Mindenkitől független, magának való típus, az állandó bőrtáskájával, esernyőjével, és hibátlan arcával olyan, mint Mary Poppins, aki ott telepszik le, ahova éppen a szél sorodja. Szeptember óta él ismét a szülővárosában sok-sok év szünet után. Érdekes és különleges beszélgetések voltak ezek. Az élettapasztalat és a függetlenség tényét tekintve sokszor ledolgozhatatlan hátrányban éreztem magam hozzájuk képest.

        Érdekes hét volt. Rájöttem többek között arra, hogy mi magyarok túl sokat görcsölünk, sokat gondolunk a pénzre, sajnálunk magunktól sok jót, és végtelenül nehezen tudjuk elengedni magunkat, mégha erre alkalom is nyílik. Na, de megnyugtató, hogy a szívünk azért mégis a helyén van, és nem riadunk vissza attól, ha négy napig etetni meg ápolni kell egy a hét első napján boka-balesetet szenvedő tizenéves, aki (vajon miért is) nem akart idő előtt hazajönni.

Az összes kép ITT megtekinthető.

Farewell

Nincs kedvem elmenni.

Távollétem idején inkább gondoljatok a zenére. Ezek a legújabb szerzeményeink.

KELLY MTTLEMAN: 

Sunny

Nature Boy

George

Olykor rámtör a zenei nosztalgia, és ma reggel a kocsiban azon gondolkodtam, hogy feladom nektek rejtvényben, melyik GM-számban hangzik el refrénként, hogy "everybody wants a love like that", de aztán nem teszem.... Azért aki rájön, szóljon!

Álljon itt az öt kedvencem újrafelfedezettől.

Feat. Mary J. Blidge: As (klip, élő sajnos nincs)

Star People live (MTV, Unplugged, 1997)

Round Here (klip) a Patience c. albumról

Spinning the Wheel (klip, 1996)

Brother Can You Spare a Dime (live)

Na jó, hatodiknak Freedom (BBC Unplugged, 1990)

Hetediknek pedig az emblematikus Outside (Live 25, 2006)

Szerelem

- Képzeld, ma a Lilla leesett a ping-pong asztalról.

- És mi történt vele?

- Hát lezúzódott a tenyere, meg itt a térde sebes lett.

- És sírt?

- Aha. De én meg vigasztaltam. Mondtam neki, hogy ha az anyukám bekenné, secperc alatt elmúlna a seb. Mert így van, nem?

- Persze, hogy így van.

- És még a hátát is simogattam. Így. (mutatja)

[...]

- Tudsz rajzolni egy kutyafejet?

- Azt igen.

- Mert azt kiszínezem, körbe kinyomtatom. Tudod kinek csinálom? A tudod kinek?

[Kintről: - Voldemort nagyúr...?]

- Tudom, akinek a nevét sosem mondjuk ki.

- Csak a M. előtt nem. De nem mondd el a M-nek!

- Nem mondom.

- Mert akkor ki fog csúfolni.

[...]

-  Tudsz szép szíveket rajzolni?

- Hát.... tudok.

- Mert azt kiszínezem pirosra és kékre, így összeszerkesztem, és odaadom a tudod kinek?

- Holnap?

- Neeeem, hanem az egyik részét Mikulásra, a másik részét meg karácsonyra. Becsomagolom pirosba, és úgy.

- Te nagyon-nagyon kedves vagy...

- Miért? (vigyorog)

- Mert még sose láttam olyan elsőst, aki ajándékot csinál a barátjának.

- De én nem vagyok bele szerelmes!

- Én azt nem is mondtam.

[...] (Az iskolaudvaron)

- Megmutatod a Lillát?

- Már elment. De szívesen megmutattam volna! De már elment.

- És odaadtad neki a Scrubbies kutyát?

- Nem, mert nem találtam. De majd keresek neki valami másik kutyásat. Mondjuk a Playmobil kutyát azt nem.... De valami kutyásat...

- Miért, a kutyákat szereti?

- Azt nem tudom. Csak a kutyák aranyosak.

[...]

Northern Star

Zinczykának hazatérése örömére.

Tán még nem mondtam, de hobbim a szép jazzfotó.

Sajnos készíteni nem sok alkalmam van.

De holnap jelenik meg végre az új Molly Johnson-lemez Lucky címmel. És szerepel rajta a Lush Life c. örök kedvencem, ami szerintem Natalie Cole előadásában a legérzékletesebb. Hű, egy időben mennyire magaménak vallottam ezt a dalt...

Ez a hét műtrágya

... avagy a kis magyar pedagógus kalandjai e planétán tovább folytatódnak...

[...]

Nem elég, hogy Zinczy elhúzott a vérbe és Oláh Ibolya a szavannán rekedt - megpróbáltatásaim ezen a héten sem hagytak alább, és még a blogszerkesztő piszkozatoló funkciója sem működik.

De legalább Bódiék jól összevesztek Fialával, és hát Obama lett az elnök, aki, mint tegnap megtudtam, magyar-roma csávó, lévén, hogy Baracknak hívják. (Sőt, már több forrásból is hallottam, hogy valami Isten háta mögötti magyar demokrata falu - nevezzük Bivalybasznádnak - kertésznadrágos polgármestere a demokrácia üzeneteképpen még egy üveg baracklekvárt is küldött az amerikai sógornak - gratuláció gyanánt. Hát, kérem, ilyen a szép magyar jóakarat.)

        A magyar oktatás helyi fellegvárában pedig az történt, hogy megvilágosodtam. Rájöttem, az a baj velem, hogy az irodalomról való gondolkodásom a hagyományos felvilágosult-klasszicista pozícióval szemben középkori-reneszánsz alapú. Az irodalom pedig nem egy megmászandó hegy a tetején a dicsőséggel, hanem egy büdös-fenséges mocsár, amiben vízi asszonyok és koboldok laknak. Hát ez van. Szívok is rendesen - mocsárgázokat.

        Nem lenne rá szükségem egyébként, mert már-már az a bódulat is tudatmódosító szerként funkcionál, amit a heti folyamatos készenlét okoz. Na jó, hazudok. TEGNAP már volt is egy lyukasórám, de az is csak azért, mert tévedésből engem osztottak be helyettesítésre, mely tévedést később korrigálták, és ezért a testnevelő szakos kolléga ment végül angolórára. A kollégáim a tanáriban történt véletlen, napközbeni találkozást kihasználva (melyre amúgy ritkán akad példa) meg is jegyezték, hogy most vajon miért is nem vidám a fejem hátsó részén a hajam? Pedig mindig az szokott lenni, még az is... Mondtam, azért, mert most nem tud viccesen nézni.

        Szóval volt a héten egy osztályozóvizsga, Írországba szakadt, de tanulmányait itthon folytani szándékozó ifjú hölggyel - hát, ő még nem tudja, de jobb helye lesz ott neki, mint itt, ebben az istállószagú, tyúkszaros országban. Tudatalatti ellenérzései Mikszáth Kálmán iránt is azt támasztják alá, hogy ő immár majdnem angolszász-ír, aki viszolyog a magyar parlagtól - csak ő még nem tudja. Nem baj, azért elbeszélgettünk Mikszáthról, aki ugyan nekem sem a szívem csücske, de ha valamit szeretek benne, na, az a nagytüdőjű "muramistás" humora - pont az, ami egy középiskolai magyarórán nem tud kiderülni. Illetve még nem találtam meg a módját, hogy kiderüljön. De hogy ki fog, az biztos. Nem szeretek egyébként vizsgáztatni, főleg az egyetemi oktatóságom ideje alatt elsajátított partnership-hozzáállásom miatt, egyesek szerint túl kollegiálisra veszem a hangnemet, most is ezt szerettem volna, de hát voltak ott mások is, akik szakmai életének referenciáit csupán a tankönyvbeli hivatkozások alkotják, és az ilyen idejétmúlt műszavak, mint az "úri svihák" meg a "magyar dzsentri" - úgyhogy nem tudtam kibontakoztatni sajátos elméletemet arról, hogy az irodalomban minden mindennel összefügg - hiszen egyesek szerint egy feleletet a korszakolással és a -tól - iggel kell kezdeni. Úgyhogy gondolatban csak széttártam a karom, és már arra is csak félig figyeltem, hogy hogyan alakul a szókincs stilisztikai értéke a nyelvtan tételben - hiszen feleslegesen voltam ott. Más kérdezett helyettem, mást, és mindez nem én voltam.  

        És akkor így juthatunk el megint az én irodalom felfogásomhoz á lá GOFRI, aki szerint ez egy felséges mocsár, amelyben orkok, trollok és bűz lakozik. Meggyőződésem ugyanis, hogy az irodalmat a mai gyerekhez közel vinni csakis úgy lehet, ha az ő fogalomkörében mozogunk, és nem szabad úgy éreznünk, hogy ez alantas, hiszen az irodalom ma ismert "történetének" nagy része is alantas, mocskos, sáros, szexuális, életszerű kavalkád volt. Van. Én pedig nem hiszek a felvilágosodásban és a klasszicizmusban, az érzékekben és az ezzel összhangban lévő gondolkodásban hiszek, a dolgok megélésében, és nem az ércekben-bérekben-fellegvárakban. Számomra Moliere Tartuffe-je például a bűn és az erkölcs kapcsán vet fel kérdéseket, és eszembe sem jut hárítani azt a vélekedést, miszerint csak azzal lehet kibaszni, aki hagyja magát - mert ma ez a tényállás. Kemény világ ez, a gyerekek ezt tudják, s ha számukra Tartuffe kevésbé genyó, mint számomra volt annak idején - nos, akkor el kell ismernem, hogy megváltozott a világ. DE azt sosem hittem, hogy manapság erkölcsi prédikációkkal előbbre lehet vinni egy ügyet... a beszélgetés, az persze más. És én ma megmondtam egy punk gyereknek azt is, hogy ő a legértelmesebb tanítványom... hát így töltöttük időnket a delíriumban.

        Azt gondolom (és egyre határozottabban érzem is), hogy az irigység áldozata vagyok, és a kimondott, kimondatlan, tudattalan, sokszor meghatározhatatlan emberi irigység, barátaim, végtelen. Az irigység legfőbb tárgya pedig ti vagytok, ti, a bloggerek, akik a virtuális szívkamráimat káromkodásba és borgőzbe burkolt szeretettel töltitek be. Mert így nekem van hova tartozni. Agyilag, lelkileg és a hivatást (hivatottságot) tekintve. Mert a mi szívünk groove üzemmódban megy. Mert mi tehetségesek vagyunk. És ellenhajtjuk a Föld kerekét. Másnak meg ez nem megy, csak azt hiszi.

És álljon itt Lorenzo (feat. Sergio Mendez), aki segített egész héten, hogy túléljem. 

Karryn Allison

Ha mégiscsak dzessz-énekesnő lettem volna, ilyen lennék én:

meg ilyen:

de főleg ilyen:

ez pedig GYEVOS és én lennénk 25 év múlva: